2012. december 30., vasárnap

Megint temettünk ...



Néhány napja még nem gondoltam, hogy az év vége megint egy szomorú eseményt tartogat a számunkra. 
Nagyon csöndes és fájó volt a karácsonyunk.

Két hónappal ezelőtt veszítettük el Szávát, a gyönyörű, okos, édes 5 hónapos kiscicánkat, két éve, az év utolsó napján pedig 15 éves Roxy kutyusunktól kellett búcsúznunk. 

Most nem cicát vagy kutyust temettünk, hanem LOKI-t, az első és egyetlen patkánykánkat. Ő sem szokványos módon került hozzánk. Nem állatkereskedésben vettük, még csak nem is ajándékba kaptuk. Lokit az udvarunkban találtuk. 

Két évvel ezelőtt egy szép őszi délutánon arra lettünk figyelmesek, hogy egy idegen, kis termetű állat szaladgál a kertünkben és láthatóan élelmet keres. Messziről nem tudtuk megállapítani, hogy milyen lényről is van szó, de mire kiértünk a lakásból, hogy jobban szemügyre vegyük, addigra mindig nyoma veszett. Mivel csak ritkán bukkant fel és hamar el is tűnt, így elneveztük őt lochnessi-szörnynek, röviden Loki-nak. Egy idő után már el is felejtkeztünk róla. Van a kertünkben egy szemétégető, ahol a kerti szemetet, leveleket, faágakat, kiszáradt növényeket gyűjtjük, majd tavasszal és ősszel elégetjük. 

Elérkezett az idő, hogy eltüzeljük a szemetet és az Apukám kezdte elrendezgetni vasvillával a száraz gallyakat, a megszáradt avart. Már a kezében volt a gyufa, mikor a szeme megakadt a szemétégető egyik sarkában kialakított kis odún, amelynek 5 kijárata volt. Rögtön világossá vált számára, hogy ez csakis a "szörny" otthona lehet, ide menekült a kíváncsi tekintetek és számára ellenséges állatok elől. A tűzgyújtás így elmaradt, de Lokit sajnos csak tavasszal sikerült befognunk. Az egész telet a hideg föld alatti odúban töltötte. Mivel továbbra sem tudtuk, hogy milyen állat és mit eszik, így mindenféle magot, gyümölcsöt, főtt húst hordtunk neki a bejárat elé, sőt még ereszt is csináltunk, hogy ne essen be az odújába a hó. Néha sikerült meglesni, ahogy egy apró fehér kéz kinyúl, megragadja az almakockát majd gyorsan el is tűnik vele az odú mélyén.

Mikor végre tavasszal befogtuk, iszonyú hangon visított szegény, jobban félt ő tőlünk, mint mi a "rettenetes" szörnytől. Még aznap az internet segítségével beazonosítottuk: Loki egy nemesített csuklyás patkány volt. Kicsit csalódott voltam, hogy még csak nem is egy tengeri malac vagy hörcsög, és nem voltam túl boldog a tudattól, hogy mostantól egy patkánnyal kell együtt élnünk. Néhány napig a macskahordozóban lakott, majd vettünk neki egy hatalmas ketrecet, függőágyat, hengert, ahová elbújhat, próbáltuk lakályossá tenni kényszerű, új otthonát. Elolvastam minden patkánnyal foglalkozó weboldalt és fórumot, de mivel rágcsálóink soha sem voltak, még gyerekkoromban sem, így felhívtam egy patkánytenyésztőt és kikérdeztem arról, hogy mit ehet, ihat, kell-e mellé társ, mennyit kell foglalkozni vele, mennyire barátságos és mik az igényei? Minden lényeges információt megtudtam, de Loki nem olyan volt, mint a többiek és ez aztán mindent felülírt. 

Loki a fogságba esést követően nem akart enni. Hiába hordtuk neki az addig megszokott kedvenc ételeit, semmihez nem nyúlt. Még éjjel sem, amikor csend volt körülötte. Rohamosan fogyásnak indult és mi azt hittük, hogy hamarosan éhen fog halni. Végül az állatorvosi egyetemen egy specialistánál kötöttünk ki vele, ahol annyit állapítottak meg, hogy Lokit valamilyen súlyos trauma érte, talán elkapta egy állat vagy rosszul bántak előzőleg vele, ezért így tüntet, hogy nem akar enni, mert szervi bajt nem találtak nála. Kapott étvágyjavító injekciót és naponta többször kellett fecskendőből etetnünk egy zselé-szerű anyaggal, ami fedezte a napi vitamin és ásványi anyag szükségletét. Először nem is mertük őt megfogni, csak jó vastag kesztyűben, féltünk, hogy harapni fog, de ő sosem akart harapni, viszont minden etetésnél egész kis testében reszketett, iszonyatosan félt és halálra volt rémülve. Tovább kísérleteztünk azzal, hogy milyen ételeket adjuk neki, amit szeret és elfogad. Így lettek később a kedvencei: a görögdinnye, a főtt kukorica, a banán, az uborka és a főtt tojás. Szép lassan elkezdett enni, de még mindig nem akart barátkozni velünk.   
        
Ha meglátott minket rögtön elbújt, alig-alig jött elő a fészkéből és állandóan a szökésen törte a fejét. Mindent meg, - és elrágott, szinte minden percben kétségbeesetten kereste a lehetőséget a szabadulásra, sokszor órákon át fogta a rácsokat, kapaszkodott belé és esdeklően nézett ránk, rettenetesen vágyott a szabadság után. A szívem szakadt meg ilyenkor, de nem engedhettük szabadon. Gondoltuk hozunk mellé egy társat, hogy ne legyen annyira magányos, de a tenyésztő azt mondta, hogy már nem szoknának össze, s ha nem akarunk szaporulatot, akkor csak fiút tehetnénk mellé, az meg talán bántaná is. 
Így társ nélkül maradt és mi sem sokat zargattuk a magányában, mert nem akartunk újabb traumát okozni neki a jelenlétünkkel. Aztán eltelt néhány hét, kezdett barátkozni. Talán ösztönösen megérezte, hogy nem akarjuk bántani. Ha meghallotta a hangunkat, eleinte csak a fejét dugta ki az odújából, később már odajött a rácshoz is. Aztán már nem reszketett, ha kivettük, de nem akart szaladgálni, rögtön búvóhelyet keresett, a ketrecén kívül nem érezte magát sehol biztonságban. Ha jobb idő volt mindig kivittük a kertbe, szerette hallgatni a madarak csiripelését, a függőágyából nézni a tájat. Sokszor úgy aludt, mint egy kisgyerek, még horkolt is. 

Idővel egyre szelídebb, kíváncsibb lett és mi is egyre többet foglalkoztunk vele, szép lassan kézhez szokott. A félelmei végleg eltűntek, szívesen ücsörgött az ölünkben vagy mászott a vállunkra. Imádtam hallgatni a kis motyorgásait, azt ugyan nem értettem, miről akar velem diskurálni, de a "beszédéből" kitűnt, hogy nagyon elégedett. Egyre többször kópéskodott, incselkedett velünk, jól megbokszolt apró lábaival vagy finoman megkóstolgatott egy kicsit, még Boldizsárral, a cicánkkal is jó barátságba került. Állandóan keresték egymás társaságát, persze csak rácson keresztül engedtük őket barátkozni. Az evészete továbbra is nagyon hullámzó volt. Hol lefogyott, hol a duplájára hízlalta fel magát. Idén ősz óta megint gyakran kellett orvoshoz vinni emiatt, meg azért is mert tüdőgyulladást kapott. Láthatóan nehezebben vette a levegőt, de továbbra is jó kedélyű és nagyon barátságos volt. 

A kórházban az orvosok és az ápolók kedvence volt. Mindig türelmesen hagyta magát megvizsgálni, eszébe se jutott, hogy bárkit is megharapjon vagy szökni próbáljon. Vizsgálat után magától visszamászott a hordozójába, ránk nézett olyan tekintettel, mintha csak azt akarta volna mondani: gazdi, akkor most már menjünk haza.

A tüdőgyulladása nem akart javulni, szteroid hatására sem. Ekkor merült fel a gyanú, hogy szívbeteg. A kezelőorvosa megmondta hogy már nem tud érte tenni semmit. Azért nem tud enni, mert a szívbetegség megterheli a szervezetét, ami kihat a légzésére és azért nem nyeli le az ételt, mert nehézséget okoz neki a visszaáramló levegő miatt. Újra mesterségesen kezdtük táplálni, reménykedtünk, hogy újra összeszedi magát. A kedvenc ételeiből kevesebbet, de azért még eszegetett. Ennek ellenére egyre fogyott, és láttam, ahogy a kis csillogó fekete szemeiből napról napra eltűnik a fény, az élet fénye... Egyre többet bújt hozzánk és a simogatás, törődés láthatóan jól esett neki és mindig megnyugodott tőle. Tudtuk, hogy elérkezett az ideje, hiszen az ilyen kis állatok nem élnek sokáig, megbeszéltük, hogy mikor a következő kontrollra kell vinni, elaltatjuk. 

Karácsony első napján, már nem fogadott el élelmet. Szinte egész nap a karjaimban pihent, szorosan hozzám bújva. Éreztem a kicsi szíve utolsó dobbanásait. Búcsúztunk egymástól. Rettenetesen nehéz volt útjára engedni. Aztán az esti órákban egyszer csak el kezdett vérezni. Talán a tüdejében pattanhatott meg egy ér. Az Apukám vitte el...  azt mondta, hogy az altató injekció beadása után még visszamászott a kis hordozójába, ahogy szokta és a szemei azt mondták megint: gazdi most már menjünk haza...   

Itthon van. Örökre. 

Tudom, hogy Lokit azért kaptuk, hogy megtapasztaljuk, mennyire tud szeretni egy kicsi patkány szív, hogy ne ítélkezzünk azért tévesen felette, mert ő patkánynak született.  

Megint bebizonyosodott számomra, amit már eddig is tudtam, hogy minden állat egyetlen célja az, hogy letétbe helyezze nálunk a szívét. Semmi mást nem akar, mint hogy szeressük és részesei legyünk az életének. Loki ehhez hatalmas utat tett meg és én örökké szeretni fogom őt.  
   

Ilyen nagyon szeretem a gazdit ...



Az első napokban ebben a műanyag vázában szeretett lenni



megrágom, lebontom, tönkreteszem ...




A szabadság utáni mérhetetlen vágy ...




Hogy lehetne megszökni?




A ketrecére terített takaróból "kirágta" Magyarország térképét 




Nyári strandolás




Elég rossz a felvétel, de meg akartam mutatni, hogy mennyire szeretetreméltó, kedves kis lény






NYUGODJ BÉKÉBEN LOKI !








4 megjegyzés:

  1. Sajnálom... Azok a cuki rózsaszín orrocskák és a szimatolós bajszok. Nagyon helyes volt...Nyugodjék békében. Neked pedig nagyon-nagyon BUÉK!

    VálaszTörlés
  2. Nea sírtam amíg elolvastam, nagyon sajnálom Lokit és titeket is nagyon, mert most szenvedtek, de arra gondolj, hogy Loki mennyi örömöt és pluszt hozott az életetekbe, és milyen jó, hogy megismertétek és megtapasztaltátok a vele való életet.
    Nea nagyszerű emberek vagytok, te és az egész családod.
    Mélyen együttérzek veletek.
    Tudod nekem régen soha nem volt állatom, 2006 óta lett először Titu az első cicánk, azután sorban a többi, most már én is tudom milyen nagyszerű egy állattal vagy állatokkal együtt élni, mennyi szeretetet és törődést kapunk tőlük, azt sajnálom, hogy előbb, korábban ezt nem tudtam megtapasztalni, egy más minőségibb életet élünk azóta, hogy ők vannak.
    A szomorúságotok ellenére szeretnék kívánni igazán minden jót neked és az egész családodnak az új évre, és jó egészséget embernek és állatnak egyaránt. Szeretettel ölellek:-))))))))

    VálaszTörlés

A komment nem tartalmazhat linket