Néhány napja még nem gondoltam, hogy az év vége megint egy szomorú eseményt tartogat a számunkra.
Nagyon csöndes és fájó volt a karácsonyunk.
Két hónappal ezelőtt veszítettük el Szávát,a gyönyörű, okos, édes 5 hónapos kiscicánkat, két éve, az év utolsó napján pedig 15 éves Roxy kutyusunktól kellett búcsúznunk.
Most nem cicát vagy kutyust temettünk, hanem LOKI-t, az első és egyetlen patkánykánkat. Ő sem szokványos módon került hozzánk. Nem állatkereskedésben vettük, még csak nem is ajándékba kaptuk. Lokit az udvarunkban találtuk.
Két évvel ezelőtt egy szép őszi délutánon arra lettünk figyelmesek, hogy egy idegen, kis termetű állat szaladgál a kertünkben és láthatóan élelmet keres. Messziről nem tudtuk megállapítani, hogy milyen lényről is van szó, de mire kiértünk a lakásból, hogy jobban szemügyre vegyük, addigra mindig nyoma veszett. Mivel csak ritkán bukkant fel és hamar el is tűnt, így elneveztük őt lochnessi-szörnynek, röviden Loki-nak. Egy idő után már el is felejtkeztünk róla. Van a kertünkben egy szemétégető, ahol a kerti szemetet, leveleket, faágakat, kiszáradt növényeket gyűjtjük, majd tavasszal és ősszel elégetjük.
Elérkezett az idő, hogy eltüzeljük a szemetet és az Apukám kezdte elrendezgetni vasvillával a száraz gallyakat, a megszáradt avart. Már a kezében volt a gyufa, mikor a szeme megakadt a szemétégető egyik sarkában kialakított kis odún, amelynek 5 kijárata volt. Rögtön világossá vált számára, hogy ez csakis a "szörny" otthona lehet, ide menekült a kíváncsi tekintetek és számára ellenséges állatok elől. A tűzgyújtás így elmaradt, de Lokit sajnos csak tavasszal sikerült befognunk. Az egész telet a hideg föld alatti odúban töltötte. Mivel továbbra sem tudtuk, hogy milyen állat és mit eszik, így mindenféle magot, gyümölcsöt, főtt húst hordtunk neki a bejárat elé, sőt még ereszt is csináltunk, hogy ne essen be az odújába a hó. Néha sikerült meglesni, ahogy egy apró fehér kéz kinyúl, megragadja az almakockát majd gyorsan el is tűnik vele az odú mélyén.
Mikor végre tavasszal befogtuk, iszonyú hangon visított szegény, jobban félt ő tőlünk, mint mi a "rettenetes" szörnytől. Még aznap az internet segítségével beazonosítottuk: Loki egy nemesített csuklyás patkány volt. Kicsit csalódott voltam, hogy még csak nem is egy tengeri malac vagy hörcsög, és nem voltam túl boldog a tudattól, hogy mostantól egy patkánnyal kell együtt élnünk. Néhány napig a macskahordozóban lakott, majd vettünk neki egy hatalmas ketrecet, függőágyat, hengert, ahová elbújhat, próbáltuk lakályossá tenni kényszerű, új otthonát. Elolvastam minden patkánnyal foglalkozó weboldalt és fórumot, de mivel rágcsálóink soha sem voltak, még gyerekkoromban sem, így felhívtam egy patkánytenyésztőt és kikérdeztem arról, hogy mit ehet, ihat, kell-e mellé társ, mennyit kell foglalkozni vele, mennyire barátságos és mik az igényei? Minden lényeges információt megtudtam, de Loki nem olyan volt, mint a többiek és ez aztán mindent felülírt.
Loki a fogságba esést követően nem akart enni. Hiába hordtuk neki az addig megszokott kedvenc ételeit, semmihez nem nyúlt. Még éjjel sem, amikor csend volt körülötte. Rohamosan fogyásnak indult és mi azt hittük, hogy hamarosan éhen fog halni. Végül az állatorvosi egyetemen egy specialistánál kötöttünk ki vele, ahol annyit állapítottak meg, hogy Lokit valamilyen súlyos trauma érte, talán elkapta egy állat vagy rosszul bántak előzőleg vele, ezért így tüntet, hogy nem akar enni, mert szervi bajt nem találtak nála. Kapott étvágyjavító injekciót és naponta többször kellett fecskendőből etetnünk egy zselé-szerű anyaggal, ami fedezte a napi vitamin és ásványi anyag szükségletét. Először nem is mertük őt megfogni, csak jó vastag kesztyűben, féltünk, hogy harapni fog, de ő sosem akart harapni, viszont minden etetésnél egész kis testében reszketett, iszonyatosan félt és halálra volt rémülve. Tovább kísérleteztünk azzal, hogy milyen ételeket adjuk neki, amit szeret és elfogad. Így lettek később a kedvencei: a görögdinnye, a főtt kukorica, a banán, az uborka és a főtt tojás. Szép lassan elkezdett enni, de még mindig nem akart barátkozni velünk.
Ha meglátott minket rögtön elbújt, alig-alig jött elő a fészkéből és állandóan a szökésen törte a fejét. Mindent meg, - és elrágott, szinte minden percben kétségbeesetten kereste a lehetőséget a szabadulásra, sokszor órákon át fogta a rácsokat, kapaszkodott belé és esdeklően nézett ránk, rettenetesen vágyott a szabadság után. A szívem szakadt meg ilyenkor, de nem engedhettük szabadon. Gondoltuk hozunk mellé egy társat, hogy ne legyen annyira magányos, de a tenyésztő azt mondta, hogy már nem szoknának össze, s ha nem akarunk szaporulatot, akkor csak fiút tehetnénk mellé, az meg talán bántaná is.
Így társ nélkül maradt és mi sem sokat zargattuk a magányában, mert nem akartunk újabb traumát okozni neki a jelenlétünkkel. Aztán eltelt néhány hét, kezdett barátkozni. Talán ösztönösen megérezte, hogy nem akarjuk bántani. Ha meghallotta a hangunkat, eleinte csak a fejét dugta ki az odújából, később már odajött a rácshoz is. Aztán már nem reszketett, ha kivettük, de nem akart szaladgálni, rögtön búvóhelyet keresett, a ketrecén kívül nem érezte magát sehol biztonságban. Ha jobb idő volt mindig kivittük a kertbe, szerette hallgatni a madarak csiripelését, a függőágyából nézni a tájat. Sokszor úgy aludt, mint egy kisgyerek, még horkolt is.
Idővel egyre szelídebb, kíváncsibb lett és mi is egyre többet foglalkoztunk vele, szép lassan kézhez szokott. A félelmei végleg eltűntek, szívesen ücsörgött az ölünkben vagy mászott a vállunkra. Imádtam hallgatni a kis motyorgásait, azt ugyan nem értettem, miről akar velem diskurálni, de a "beszédéből" kitűnt, hogy nagyon elégedett. Egyre többször kópéskodott, incselkedett velünk, jól megbokszolt apró lábaival vagy finoman megkóstolgatott egy kicsit, még Boldizsárral, a cicánkkal is jó barátságba került. Állandóan keresték egymás társaságát, persze csak rácson keresztül engedtük őket barátkozni. Az evészete továbbra is nagyon hullámzó volt. Hol lefogyott, hol a duplájára hízlalta fel magát. Idén ősz óta megint gyakran kellett orvoshoz vinni emiatt, meg azért is mert tüdőgyulladást kapott. Láthatóan nehezebben vette a levegőt, de továbbra is jó kedélyű és nagyon barátságos volt.
A kórházban az orvosok és az ápolók kedvence volt. Mindig türelmesen hagyta magát megvizsgálni, eszébe se jutott, hogy bárkit is megharapjon vagy szökni próbáljon. Vizsgálat után magától visszamászott a hordozójába, ránk nézett olyan tekintettel, mintha csak azt akarta volna mondani: gazdi, akkor most már menjünk haza.
A tüdőgyulladása nem akart javulni, szteroid hatására sem. Ekkor merült fel a gyanú, hogy szívbeteg. A kezelőorvosa megmondta hogy már nem tud érte tenni semmit. Azért nem tud enni, mert a szívbetegség megterheli a szervezetét, ami kihat a légzésére és azért nem nyeli le az ételt, mert nehézséget okoz neki a visszaáramló levegő miatt. Újra mesterségesen kezdtük táplálni, reménykedtünk, hogy újra összeszedi magát. A kedvenc ételeiből kevesebbet, de azért még eszegetett. Ennek ellenére egyre fogyott, és láttam, ahogy a kis csillogó fekete szemeiből napról napra eltűnik a fény, az élet fénye... Egyre többet bújt hozzánk és a simogatás, törődés láthatóan jól esett neki és mindig megnyugodott tőle. Tudtuk, hogy elérkezett az ideje, hiszen az ilyen kis állatok nem élnek sokáig, megbeszéltük, hogy mikor a következő kontrollra kell vinni, elaltatjuk.
Karácsony első napján, már nem fogadott el élelmet. Szinte egész nap a karjaimban pihent, szorosan hozzám bújva. Éreztem a kicsi szíve utolsó dobbanásait. Búcsúztunk egymástól. Rettenetesen nehéz volt útjára engedni. Aztán az esti órákban egyszer csak el kezdett vérezni. Talán a tüdejében pattanhatott meg egy ér. Az Apukám vitte el... azt mondta, hogy az altató injekció beadása után még visszamászott a kis hordozójába, ahogy szokta és a szemei azt mondták megint: gazdi most már menjünk haza...
Itthon van. Örökre.
Tudom, hogy Lokit azért kaptuk, hogy megtapasztaljuk, mennyire tud szeretni egy kicsi patkány szív, hogy ne ítélkezzünk azért tévesen felette, mert ő patkánynak született.
Megint bebizonyosodott számomra, amit már eddig is tudtam, hogy minden állat egyetlen célja az, hogy letétbe helyezze nálunk a szívét. Semmi mást nem akar, mint hogy szeressük és részesei legyünk az életének. Loki ehhez hatalmas utat tett meg és én örökké szeretni fogom őt.
Ilyen nagyon szeretem a gazdit ...
Az első napokban ebben a műanyag vázában szeretett lenni
megrágom, lebontom, tönkreteszem ...
A szabadság utáni mérhetetlen vágy ...
Hogy lehetne megszökni?
A ketrecére terített takaróból "kirágta" Magyarország térképét
Nyári strandolás
Elég rossz a felvétel, de meg akartam mutatni, hogy mennyire szeretetreméltó, kedves kis lény
A finisben tartok a karácsonyi aprósütik elkészítésében. Már csak egy-két féle van, amit mindenképpen szeretnék az idén is a sütis tálra rakni. Az elkövetkezendő napokban most már inkább az "utolsó simítások"-ra koncentrálok. Hosszú évek óta ez az első olyan karácsonyom, hogy mindent időben meg tudtam tervezni, szervezni és kivitelezni. Persze könnyű nekem, mert most nem dolgozom, de az utóbbi 10 évben nem volt rá példa, hogy ne hulla fáradtan, állandó idő hiánnyal küszködve, szinte az utolsó pillanatokban hangolódjak rá az év legszebb ünnepére. Ma ezt az alkalomhoz illő, ropogós kekszet sütöttem, a fanyar ízvilágával azt hiszem a család kedvence lesz.
Elkészítési idő: 50 perc
Pihentetés: 60 perc
Áfonyás kekszek
Hozzávalók:
22,5 dkg liszt
7,5 dkg porcukor
15 dkg vaj
1 vaníliás cukor
1 tojás
10 dkg aszalt vörös áfonya
Elkészítése:
Átszitáljuk a lisztet a porcukorral.
Hozzáadjuk a vaníliás cukrot, vajat, tojást és az áfonyát.
Az egészet összedolgozzuk.
A tésztából 4 -5 cm átmérőjű hengert formálunk, alufóliába csomagoljuk és 1 óra hosszára a hűtőbe tesszük.
Nálunk nem múlhat el karácsony hagyományos ételek és finom likőrök nélkül. Minden évben készítektojáslikőrt, de idén szerettem volna még egy másik fajtát, nevezetesen a csokilikőrt is kipróbálni. TeaRoom-nál meg is leltem a tökéletes receptet hozzá. Azért tetszett meg, mert nincs benne tojás. Az ugyanis van elég a tojáslikőrben. Nem akartam, hogy a végén még tojás mérgezést kapjunk. Krémesen lágy csupa csoki íz, pont olyan, amilyennek lennie illik egy likőrnek. Pillanatok alatt elkészül és szerintem ugyanennyi idő alatt el is fogyna, ha nem tartanám hét lakat alatt. De ott tartom. Próbáljátok ki, karácsonyig még nálatok is elkészül, garantáltan emeli az ünnep és a vendégek hangulatát, gasztro-ajándéknak is nagyon találó.
Elkészítési idő: 15 perc
Csokilikőr
Hozzávalók:
fél literhez
2 dl folyékony habtejszín
4 ek keserű kakaópor
15 dkg cukor
10 dkg 70-80%-os jó minőségű étcsokoládé
2,5 dl rum
Elkészítése:
A tejszínt elkeverjük a kakaóporral, cukorral és az étcsokival együtt óvatosan, kis lángon felolvasztjuk.
Ha minden egyneműen feloldódott, akkor langyosra hűtjük, hozzáadjuk a rumot.
Finom szűrőn át üvegbe töltjük, fogyasztásig a hűtőben tároljuk.
Ha időközben nagyon besűrűsödne, rummal vagy tejszínnel hígíthatjuk.
Remélem már izgatottan várjátok a blogszülinapi játék sorsolásának végeredményét.
20-an játszottatok velem. Köszönöm a karácsonyi menüsorokat és étel ajánlatokat. Titokban egy kis felmérést végeztem, hogy a hagyományos vagy a "modernebb" ételek vannak-e terítéken az ünnepen. Egyértelműen a hagyományos győzött. Szívem szerint mindenkit megajándékoztam volna, mert ilyenkor karácsonykor különösen felerősödik bennünk az érzés, hogy milyen jó is adni, másoknak örömet szerezni. Mivel azonban csak 3 ajándékot tudok sorsolni, ki kellett húznom a három nevet.
A szerencséseknek szívből gratulálok! Kérem őket, vegyék fel velem a kapcsolatot, hogy a nyereményt mielőbb postázni tudjam. A többieknek köszönöm szépen, hogy játszottak velem, remélem játszunk még együtt máskor is.
Mindenkinek örömteli, kellemes készülődést és jó sütögetést kívánok az ünnepekre!
Hogy szalad az idő... Eltelt egy újabb év és bármilyen hihetetlen számomra lassan 3 éves lesz a blogom. Az alapokat 2009. december 27-én fektettem le és elindultam. Elindultam az ismeretlenbe. Valahogy úgy voltam, mint a mesebeli legkisebb királyfi, aki elindul szerencsét próbálni. Nem tudtam merre vezet majd az utam, milyen emberekkel és lehetőségekkel fogok találkozni, lesz-e egyáltalán értelme annak amibe belekezdtem? De abban teljes mértékben biztos voltam, hogy változást szeretnék az életemben, s reméltem, hogy a blogírás elhozza ezt nekem. Így indult, de az elmúlt 3 év minden várakozásomat felülmúlta.
Bekerültem egy virtuális közösségbe, ahol, hús-vér emberekkel találkoztam. A blogolás nem csak arról szól, hogy megosztjuk egymással az aktuális receptjeinket, hanem arról is, hogy részesei leszünk egymás mindennapi életének, örömeinek és bánatának. A blognak köszönhetően észrevétlenül is pozitív változásokon mentem keresztül: fejlődtem az emberi kapcsolataimban, nyitottabb és elfogadóbb lett a személyiségem és helyre került az önértékelésem is. Sok emberrel kötöttem barátságot, ismeretséget, sokakat megkedveltem ismeretlenül is.
Nem mondom, hogy időközben nem fáradtam el néha és bizony voltak komoly mélypontjaim is, amikor legszívesebben feladtam volna az egészet, de hála nektek, hogy akkor is mellettem álltatok, biztattatok, támogattatok.Statisztikai adatokkal most sem fárasztok senkit, talán csak annyit mondanék, hogy a tavalyi évhez képest duplájára nőtt a látogatottság, ami azt jelzi számomra, hogy van értelme tovább tevékenykednem. Időnként még manapság is rácsodálkozom, hogy hogy találják meg az én kis blogom olyan távoli országokból, mint India, Malaysia, Filippínó-szigetek, Barbados vagy Hong Kong?
Szeretnék köszönetet mondani minden kedves látogatómnak, követőmnek, olvasómnak, mert mindannyian nagyon sokat tettetek hozzá a blog életéhez. Kívánok nektek és persze magamnak is további közös gasztro-élményeket.
Nem tudom mit hoz a jövő, de szeretnék itt lenni veletek 1 év múlva is. Addigra szeretnék még többet fejlődni és még tovább jutni az úton.
És akkor következzen a játék!
Ha nyerni szeretnél:
- írj kommentet ehhez a bejegyzéshez, hogy részt vennél a játékban,
- légy a rendszeres olvasóm, (ha eddig még nem voltál az)
- írd meg nekem milyen ételekkel készülsz a karácsonyra( !)
- ha érdemesnek tartod rá, oszd meg a bejegyzést a FB-n (ez nem kötelező)
Jelentkezési határidő: 2012. december 10. éjfél
Sorsolás: december 11.
A Vintage Porta által felajánlott kézműves termékekből 3 szerencsés nyertesnek az alábbi vidám, téli hangulatú fa ajtótáblácskákat sorsolom ki. Tetszenek?
A piccata egy klasszikus, gyors és könnyű olaszos étel. Olasz honban leginkább borjúhúsból készítik, de bármilyen más hússal, pl. csirkével, hallal nagyon is finom. Rohanós hétköznapokra szeretem betervezni, mert nagyon gyorsan elkészül, de vendégek lenyűgözésére is kiválóan alkalmas. A maga nemében egy egészen egyszerű étel, az alapanyagok jól megválasztott kombinációja révén azonban csodás, fantasztikusan ízes végeredményt kapunk. A csirke piccata nem más mint egy finom puha hús és egy selymesen krémes, savanykás szósz összhangja. Az eredeti recepthez képest annyit változtattam rajta, hogy napon érlelt, édes szárított paradicsomot is adtam hozzá, mert szerintem remekül ellensúlyozza a kapribogyó, a citrom és a bor pikáns, savanykás ízét.
A csirkemelleket vékony, egyenletes szeletekre vágjuk.
Megfelezzük, majd hosszában is félbevágjuk.
Enyhén kiklopfoljuk.
A hússzeleteket sózzuk, borsozzuk, lisztbe mártjuk, a felesleget lerázzuk róla.
Egy serpenyőben összeolvasztjuk az olajat a 2 ek vajjal és kb 3-3 perc alatt szép pirosra sütjük benne a húsok mindkét oldalát.
Kivesszük és melegen tartjuk.
Feltesszük a vizet forrni, sózzuk, kifőzzük a tésztát.
Közben elkészítjük a mártást: a visszamaradt zsiradékhoz hozzáöntjük a bort, csirkehúslevest, citromlét, hozzáadjuk a lecsöpögtetett kapribogyót és az apróra vágott szárított paradicsomot.
Hozzáadunk 1 ek vajat.
Kóstoljuk meg a mártást és még fűszerezzük, ha szükséges.
Én pici cukrot ebben a fázisban szoktam hozzáadni, hogy kompenzáljam a szósz savasságát.
Közepes lángon krémesen lágy mártássá főzzük.
Az étel tálalható úgy is, hogy a kifőtt tésztára helyezzük a hússzeletet és leöntjük a mártással, de én jobb szeretem, ha a szószba belekeverem a tésztát, összeforgatom, így a tészta felszívja az isteni mártást, a tetején elrendezem a hússzeleteket, apróra vágott petrezselyemmel meghintve és néhány citrom karikával díszítve tálalom.
A preckedli egy sváb eredetű, diós sütemény. Vidéken nem csak az ünnepekre sütötték, hanem keresztelőre, esküvőre is szokás volt vinni. Azért volt népszerű, mert jó előre el lehetett készíteni és attól sem kellett félni, hogy megromlik. A zsírt semmiképp se hagyjuk ki belőle, mert akkor csak nagyon sokára puhul meg a sütemény és ízében sem lesz annyira finom. Most a napokban eszembe jutott, hogy mennyire szerettük gyerekkoromban, a Nagymama sokszor készítette nekünk, így most az ünnepekre az aktualitását tekintve megsütöttem én is. Elég nagy adag lesz, így aztán nem olyan nagy baj, ha néha elcsenünk egy-két darabot belőle tesztelés címén, hogy elég puha-e már? Dió helyett mogyoróval is elkészíthető.
Elkészítési idő: 30 perc
Pihentetés: 60 perc
Preckedli
Hozzávalók:
tészta:
50 dkg liszt
2 egész tojás + 1 tojássárgája
20 dkg cukor
20 dkg vaj vagy margarin
20 dkg zsír
2 cs vaníliás cukor
1 cs sütőpor
1 citrom reszelt héja
1/2 citrom leve
csipet só
tetejére:
20 dkg durvára vágott dió
10 dkg kristálycukor
teteje kenéséhez:
1 tojásfehérje
Elkészítése:
Mély tálba tesszük a lisztet, elkeverjük benne a sütőport, sót, cukrot és vaníliás cukrot.
Elmorzsoljuk benne a vajat és a zsírt.
Hozzáreszeljük a citromhéjat, belefacsarjuk a citrom levét, hozzáadjuk a tojásokat.
Addig gyúrjuk a tésztát, amíg össze nem áll.
Se túl lágy, se túl kemény ne legyen.
Akkor jó, ha már nem ragad, szép sima, fényes a felülete.
Ha esetleg nem állna össze a tésztánk kevés tejfölt adjunk hozzá.
Letakarva 1 órát a hűtőben pihentetjük.
Ujjnyi vastagra kinyújtjuk, különféle karácsonyi (vagy más) formákkal kiszaggatjuk.
Tetejüket a kissé felvert tojás fehérjével megkenjük, beleforgatjuk a cukros dióba.
Diós felükkel felfelé sütőpapíros tepsibe rakjuk.
Előmelegített 180°C-os sütőben kb 15-20 perc alatt szép világosra sütjük.
Tetejét porcukorral meghintjük.
Fémdobozba téve hetekig eláll, eközben a sütemény egyre porhanyósabbá válik.
