Ma 8 éve, hogy az égi mezőkre távozott CSOKI, a foxi-tacskó keverék kiskutyánk. Szeretnék ma megemlékezni róla, mert egy rendkívüli kutyus volt számunkra.
2005. januárjában, egy rettenetesen hideg téli hajnalon dolgozni indultam. Egyedül ácsorogtam az elhagyatott és sötét buszmegállóban, vártam a buszra. Nagy volt a hó, az ember szinte az orráig nem látott a szitáló hóeséstől és a ködtől. Egyszer csak halk nyöszörgést hallottam, s abban a pillanatban már "valaki" meg is rángatta a kabátom alját. Lenéztem, s egy ici-pici kiskutyát láttam, aki próbálta magára felhívni a figyelmet. Rémült volt és nagyon fázott, gazdát nem láttam a környéken sehol.
A kiskutya próbált átjutni a túloldalra, közben majdnem közlekedési balesetet okozott, dudáltak az autók, csikorogtak a fékek, ettől még rémültebb és zavarodottabb lett. Teljesen kiborultam, hogy mindjárt az orrom előtt fogják elütni szegénykét, mert ezt megismételte még párszor. Közben megérkezett a busz, látta, ahogy felszállok, velem akart jönni. Én voltam az utolsó reménye, hiszem, hogy akkor ő ott kiválasztott engem. Már szólt a csengő, mikor hirtelen leugrottam és az éppen indulni készülő busz kerekei alól szinte az utolsó pillanatban kaptam ki. Betettem a kabátom alá és elindultam vele haza. Gondoltam, most már így is, úgy is elkések, amit a munkahelyemen biztosan nem fognak megköszönni, de jó érzéssel töltött el, hogy legalább megmentettem egy kiskutya életét.
Csoki 10 évet töltött velünk nagy szeretetben és boldogságban. Hihetetlenül energikus, jó házőrző és igaz barát volt, mellette nem igazán lehetett unatkozni. Rendkívüli módon igényelte a törődést, a szeretetet, a rá való figyelést a nap 24 órájában. Perceken belül képes volt mindenkit levenni a lábáról. Élete minden további napján hálás volt azért, hogy családba került. Mindig tudta, hogy ki mikor várható haza, és a hazaérkezőt ajándékkal fogadta. Mindegy volt neki, hogy seprűt, szemétlapátot, locsoló kannát vagy papucsot ajándékozott, a lényeg számára az volt, hogy adjon valamit, amivel a háláját kifejezheti.
Sok szép emlék eszembe jut róla most is, és ennyi idő után sem telik el nap, hogy ne menjek ki a sírhantjához. Még ma is elmosolyodom rajta, amikor eszembe jut, hogy egyik télen felkapta a fél pár csizmámat, kiszaladt vele a kertbe, majd felrakta a legnagyobb hókupac tetejére, hiába könyörögtem neki, hogy hozza vissza, mert dolgoznom kell menni. Vagy amikor a fűtés-szerelő szerszámos ládájából észrevétlenül kihordta a szerszámokat a kertbe, a gyantáját meg egyszerűen megette.
Csak remélni tudom, hogy jó gazdái voltunk, hogy a lehető legszebbé tettük az életét és hogy most is boldogan szaladgál a szivárványhíd másik oldalán.
