ROXY

Nehéz szavakat találni, mikor az ember elveszíti a legjobb barátját. Karácsonykor még reménykedtünk, hogy megfelelő gyógyszerekkel kezelni tudjuk az epilepsziás rohamait és hamarosan újra teljes életet élhet. Sajnos ezek a rohamok intő jelei voltak annak, hogy egy súlyos betegség áll a dolog háttérben. Olyan idegrendszeri károsodás jelentkezett Roxynál, ami gyógyíthatatlannak bizonyult. Az év utolsó napján könnyekkel a szemünkben és végtelen fájdalommal a szívünkben elbúcsúztunk tőle. Imádott gazdája karjaiban, méltósággal ment el. Tudtuk, hogy ez az egyetlen dolog, amit még tehetünk érte. Sokkal jobban szerettük őt annál, minthogy szenvedni hagyjuk.

Roxy már nem volt kölyökkutya, mikor hozzánk került. Kb 2 éves lehetett. Egy útszéli omladozó kocsma tövében feküdt piszkosan, porosan, soványan és éhesen. Gyakran jártunk arra és a közeli közértben mindig vettünk neki bőségesen ennivalót. Megetettük, megitattuk, de hazahozni nem akartuk, mert akkor már 3 kutyusunk volt itthon. Aztán egy napon, mikor az Apukám megint arra járt, hogy megetesse, nem találta őt sehol. Amíg várakozott, hogy előkerüljön, fájdalmas, szívszorító kutyavonítást hallott az omladozó épület háta mögül. Hátrament megnézni, hogy mi történt. De amit akkor ott látott arra ő sem számított. Roxyt egy, a kocsmából kitántorgó részeg üldözte és a kezében lévő vasvillával, éppen agyon akarta szúrni, mert megharapta őt. Ebben a pillanatban eldőlt a sorsa és negyediknek ő is hozzánk költözött.

Bizonyára azelőtt is rossz sorsa lehetett, mielőtt az utcára került, mert nagyon hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra bízni tudjon az emberekben. Végtelen türelemmel és szeretettel vettük őt körül, míg szép lassan, szinte észrevétlenül letétbe helyezte nálunk a szívét. Szavakkal leírhatatlan a hűsége, barátsága, ragaszkodása, az Apukámmal való kapcsolata, akit a végletekig imádott. Rengeteg örömteli percet, csodaszép emléket köszönhetünk neki. Vele éltük meg az önfeledt boldogság legszebb pillanatait.


12 boldog évet töltött velünk. Nem volt olyan nap, hogy ne biztosított volna minket arról, hogy mennyire szeret. Mindenkit külön-külön. A szeretetének felém irányuló megnyilvánulásai közé tartozott, hogy mikor reggelente dolgozni indultam (volna) átfogta a lábam és percekig nem engedte el. Én pedig egyetlen reggel sem mulasztottam el megsimogatni a kis fejét.

Nemcsak minket embereket szeretett, de a velünk élő többi kutyust is cicákat is. Ha valamelyik két másik kutyánk között vita támadt, ő általában csendesen szemlélte egy darabig, majd kis idő elteltével valamelyiket a nyakánál megfogva elrángatta és jól "beolvasott" neki. Mikor a kiscicáink megszülettek anyatigrisként vigyázott rájuk. Terelgette, őrizte őket játék közben. Mikor már felnőttek gyakran Roxyhoz hozzábújva aludtak el.     

„Egy régi legenda szerint,


ha egy kutya meghal, a túlvilág határán nyugalmat talál. Itt a Szivárvány hídon túl már nincs betegség, és ismeretlen a kín és a bánat. Az erdő szélén, a dombok lábánál rohangáló felhőtlen boldogságban élő kutyáknak már csak a régi társuk, a gazdájuk hiányzik. Aztán egy szép napon ismerős illatokat visz a szél…

Az egyik kutya megáll, fülét hegyezi, majd hirtelen elszalad. És amikor észrevesz téged, látja, hogy te érkeztél, teste már reszket a vágytól, ahogy feléd rohan. Boldogan kapaszkodtok egymásba az örömteli újratalálkozásban, és te újra belenézhetsz a hűséget, mérhetetlen rajongást árasztó kutyaszemekbe. Együtt sétáltok át a Szivárvány hídon, és soha többé nem váltok már el egymástól.”




ROXYKÁNK fuss, szaladj a csillagok közé! Ha felnézünk az égre és meglátjuk a legfényesebb csillagot, tudni fogjuk, hogy megérkeztél...